Sziasztok! :)
Bizony! Úgy van! Új fejezet! :)
Őszinte leszek! Amióta megkezdődött a suli, azóta szinte semmit sem írtam, csak 1-2 mondatot. Fogalmam sincs, hogy mikor lesz kész egy újabb fejezet...
Szóval! Gondolkoztam! Igen, tudom... Destiny már megint gondolkozott... Két féle képpen lehetne folytatni a történetet.
1.: Mivel Nathan szeret énekelni és a vacsorás fejezetbe el is mondta, hogy az énekléssel szeretne foglalkozni, úgy azt találtam ki, hogy énekes lenne. Ez hogy is valósulna meg? Vagy meg alakul a The Wanted banda - de ugye ők már vagy egy éve feloszlottak - vagy szóló karrierbe kezdene - ami pont időben is megegyezik-
2.: Nathan-ből nem lesz énekes és ugyan úgy normális fog folytatódni a történet.
Mit gondoltok? Kinek melyik tetszene jobban?
Kérlek, segítsetek ebben engem! Ti mit olvasnátok szívesebben? Ezt vagy azt?
Jó olvasást! :)
# Hope
Sosem lesz vége annak a bálnak, ami még csak el sem kezdődött. Azt a feladatot kapták a hercegek és a hercegnők, hogy beszédet kell nekik írniuk, hogy miért is őket válasszák meg a bál királyának és királynőjének. Hétfőn, az egyik szünetben mindenki a tornaterembe vonult és a lelátón kerestek maguknak helyet. Nathan-nel és a haverjaival a lépcső közelébe ültünk, hogy könnyebben letudjak majd menni a lelátó előtt elhelyezett mikrofonállványhoz. Ideges voltam, mert attól féltem, hogy a beszédem miatt ki fognak röhögni. A lábammal egyfolytában doboltam megállás nélkül. Csak akkor hagytam abba, mikor Nathan a kezét a combomra tette és hüvelykujjával simogatni kezdett. Az idegességet felváltotta a felizgulás. Annyira jól esett az érintése! Legszívesebben letépkedtem volna róla a ruhákat és itt rögtön megerőszakoltam volna, habár ha beleegyezik, az már nem erőszakolásnak bizonyul. A beszédet nem névsorban tartották, így bármikor kimehettem.
- Hope Collins. - szólított a bálbizottság elnöke.
- Ne izgulj. - mondta Nathan, miközben átküszködtem magam az embereken, hogy a lépcsőhöz érhessek.
Próbáltam mosolyogni mikor mentem le a mikrofonhoz, de nem tudtam. Egyfolytában az járt a fejembe, hogy orra ne bukjak. Szinte mantraként mondogattam magamnak, hogy: Nyugalom, nem fogok elesni és nem fogom elhányni magamat. Beálltam a mikrofonhoz majd elkezdtem a beszédemet. Először is üdvözöltem a tanárokat és a diákokat. Ez egy jó kezdés volt, mert eddig még senki sem nyitotta így a beszédét. Hétvégén több órán keresztül írtuk a beszédet anyuval, aki sajnos újra haza utazott. Az öcsém lerendezte volna annyira, hogy: Szép vagyok és ezért válasszanak engem királynőnek. Mondhatom sokat segített! Ebből az jött volna le a diákoknak, hogy milyen nagyképű vagyok. Megkerestem Nathan-t az diákok között, majd mikor egymásra néztünk egy biztató mosolyt küldött felém, amitől egy kicsit magabiztosabb lettem. Vettem egy nagy levegőt majd folytattam. Elmondtam, hogy nem önszántamból jelentkeztem erre a versenyre, hanem külső nyomás hatására, pontosabban, hogy egy másik diák felírt engem. Ekkor Brittany-ra néztem, akitől kaptam egy lenéző tekintetet. Újra megköszöntem, hogy én lettem a divat show győztese, majd arról kezdtem el hadoválni, hogy miért rám szavazzanak a többiek. Nem szeretem magamat fényezni, úgy hogy itt sem tettem.
- Persze mindenki, az itt ülő hercegek és hercegnők közül azt akarja, hogy ő legyen a nyertes, és én sem vagyok különb. Én is szeretnék bálkirálynő lenni, de nem azért, hogy ti, mint diákok fejét teletömjem hazugsággal, hogy olyanokat mondjak magamról, ami nem is igaz, csak hogy rám szavazzatok. Én ehhez csak annyit tudok hozzászólni, hogy aki szavaz rám, annak megköszönöm, aki nem, hát az nem szavaz. Senkit sem akarok befolyásolni, hogy rám szavazzon. Köszönöm.
Úristen! Így hangosan kimondva nagyon gáz beszéd volt! A helyemhez vezető út hosszabbnak tűnt, pedig csak a harmadik sorban ültünk, ami tényleg pár lépés volt. Menés közben lehajtottam a fejemet, mert tudtam, hogy most iszonyú vörös lehettem. Leültem Nathan mellé és az arcomat a tenyerembe temettem.
- Jó voltál, ne aggódj. - súgta a fülembe, miközben a hátamat simogatta.
- Iszonyú voltam. - nyögtem egyet, majd újra felnéztem.
- Brittany King a következő. - mondták a mikrofonba.
- Na, ez jó lesz. - mondtam Nathan.
Nem igazán figyeltem rá, mert Nathan ujjaival játszadoztam. Néhány szó elért a tudatomig: a legnépszerűbb, a legszebb, senki más nem olyan jó, mint én, stb... Hánynom kellett tőle. Egyszer felnéztem rá és egyfolytában Nathan-t bámulta. Nem tudtam, hogy pontosan mit néz Nathan, de az biztos, hogy nem rám figyelt. Hirtelen elkapott a féltékenység.
- Nathan. - súgtam oda neki.
- Hm? - nézett rám.
- Pusziszkodni akarok. - motyogtam, mire elmosolyodott.
A közelebbik karjával átölelte a vállamat, így közelebb kerültem hozzá. Feljebb biccentettem a fejemet és már nagyon közel volt a szánk. Nathan közelebb hajtotta a fejét és finoman megérintette az ajkával az ajkamat. Ha cuppogtattunk volna, biztos felfigyeltek volna ránk, így csak egymáshoz érintettük az ajkainkat és úgy voltunk pár másodpercig. Annyira szakadtunk el egymástól, hogy levegőt vegyünk. Másodszorra, Nathan az alsó ajakamat vette célpontjául és azt kezdte el nyaldosni és szívogatni. Annyira nem érdekelt, hogy ki lát bennünket és ki nem.
- Hát ez nem hiszem el! - kiáltott fel Brittany, úgy hogy a tornaterem visszahangzott tőle.
Nathan-nel abbahagytuk a csókolózást, hogy megnézzük mi baja annak a ribikének. Brittany tátott szájjal és kikerekedett szemekkel bámult ránk. Oh igen, nézhetsz csak, ő már az enyém. Gúnyos mosolyra húzódott a szám, majd jobban odabújtam Nathan-höz, aki egy csókot nyomott a halántékomra. Éreztem, hogy a puszija közben ő is alig tudja visszafogni a nevetést.
- Brittany, minden rendben? - ment oda hozzá az igazgató. - Mit nem hiszel el?
- Én... én... én csak... - dadogott.
Az összes szempár rá szegeződött és mindenki várta a csattanót, ami be is következett. Brittany futva menekült ki a tornateremből. Halálos csönd támadt a terembe, majd mindenki elkezdett nevetni. Nem szokásom kinevetni az embereket, de most engem is elkapott a röhögés.
- Gyere. - fogta meg Nathan a kezemet. - Menjünk ki, mielőtt még másnak is megzavarod a beszédét. - ő is alig tudta visszafogni a nevetést.
Kiértünk a folyosóra és sétálgatni kezdtünk. Még volt több mint 10 percünk az óráig.
- Énekeljünk valamit. - vetettem fel az ötletet.
- Azt hittem csókolózni fogunk. - mondta szomorú hangon.
- Majd. Szóval én elkezdtem, de meg bekapcsolódsz. - gondolkozni kezdtem dalszövegeken. - You make me wanna call you in the middle of the night. You make me wanna hold you till the morning light. You make me wanna love, you make me wanna fall. - kérdőn néztem Nathan-re.
- Oké meg van.
Ezután már együtt énekeltük: You make me wanna surrender my soul. I know this is a feeling that I just can't fight. You're the first and last thing on my mind. You make me wanna love, you make me wanna fall. You make me wanna surrender my soul. Mivel nem tudtuk teljes egészében a dalt, így csak ezt a pár sort, vagyis a refrént énekeltük. Az énekünket egy nagy ajtó csattanás szakította meg. Mivel megijedtem egy kicsit meg is ugrottam. Nathan-nel a hátunk mögé néztünk és láttuk, hogy a hangzavart Brittany okozta.
- Te! Te kis ribanc! - mutatott rám, miközben jött felém.
Felnéztem Nathan-re, aki csak megvonta a vállát, jelezve, hogy neki sincs fogalma arról, hogy mit akarhat.
- Te miattad röhög rajtam az egész iskola.
- Brittany, most állj le! - Nathan védelmezően elém állt.
Még mindig fogtuk egymás kezét és ha lehetséges, akkor én még erősebben szorítottam a kezét.
- Álljak le? - üvöltött Nathan arcába. - Ő mindent tönkre tesz! Azzal kezdte, hogy átjött a mi sulinkba és folytatta azzal, hogy elvett téged tőlem.
- Értsd már meg, hogy mi szakítottunk! - reagált erélyesebben.
Brittany hátradobta a haját, majd a melle alatt összefűzte a karját. Ha ezzel a testhelyzettel akart minket megrémiszteni, hát... nem igazán sikerült neki.
- Ha nem szakítotok, akkor én majd teszek róla, hogy mind a ketten szenvedjetek.
Hátrafordult, majd a seggét rázva elvonult. Kitört belőlem a röhögés. Bizonyára meghallhatta, mert nem ment olyan messzire, hogy hallótávolságon kívül esett volna. Istenem! Ez de szánalmas! Miért nem tudja felfogni, hogy Nathan szakított vele? Miért?
- Tudod Nathan... - indultam el a folyosón. - Ha nem szeretnélek ennyire, akkor biztos nem tudnám elviselni ezt a Szörnyellát.
Furcsa volt, hogy nem reagált semmit, ezért magam mellé néztem, de ő nem volt sehol. Megálltam és megfordultam. Nathan még mindig ugyan ott állt. Szürke farmerben volt, ami istenien tapadt a combjára és a fenekére. A pólójáról meg nem is beszélve! Úgy tapadt rá az a fehér póló, hogy kirajzolódtak az izmai. Csak ott állt és vigyorgott. Ekkor döbbent rá, hogy mit is mondtam. Akaratom ellenére is nyíltam kimondtam, hogy szeretem.
- Én... én... - magyarázkodásba kezdtem.
- Te... - jött felém. - Te szeretsz engem. - súgta az ajkamra, amikor odaért elém.
- Én... nem... vagyis... - dadogtam.
- Nem? - húzta fel az egyik szemöldökét.
- Vagyis... igen...
- Hmm... - oldalra döntötte a fejét és orrával végig simított arcélemen, majd belélegezte bőröm illatát.
- Menned kellene órára. - leheltem. - Határozottan menned kellene.
- Ide? - ajka a vállamon volt. - Vagy ide? - csókolta meg a nyakamat.
- Nathan. - felnyögtem és a hajába túrtam.
Elhúzódott tőlem, mire hiányérzetem keletkezett. Mélyen a szemeimbe nézett, majd így szólt:
- Én is szeretlek Hope.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése